header
Jászai Mari
 

A múzeum gyűjteményéből:

Szakkatalógus

 

           
           
           

Született: 1850. február 24. (Krippel Mária)
Elhunyt: 1926. október 5.

1866 Hubay Gusztáv társulata után szökött Székesfehérvárra és statisztálni kezdett
1867 Budán játszik, megismerkedik első férjével, Kassai Vidor komikussal, akitől két év házasság után válik el
1869 a kolozsvári színházhoz szegődött
1872 tagja lesz a Nemzeti Színháznak, melyhez haláláig hűséges maradt (egy évre, 1900-ban a Vígszínházba szerződött)
1901 a Nemzeti örökös tagja, bemutatkozó előadásában Bánk Bán Gertrudisát játszotta
1893 – 1894 egy évig a Színművészeti Akadémián tanít

"Micsoda? Vagyis: Mi a csoda? mondjuk mi magyarok, mikor kérdezünk. Semmi egyébre ez a kérdésforma úgy rá nem illik, mint arra a csodálatos valamire, amit egy szóban színésznek nevezünk." (Jászai Mari)

"Minden embernek van egy nagy villanyos ütése, mikor egyszerre megvilágosodik előtte, miért az élet, miért született a világra: az enyém az volt, amikor a bátyám szerepet másolt ingyen színházjegyért, s nekem, a csitri kislánynak megmagyarázta, mi a színház. Átöltözni! Átváltozni! másnak lenni, mint vagyunk! Más helyett sírni, kacagni, ordítani. E pillanattól kezdve vagyok színésznő." (Jászai Mari, Pesti Hírlap, 1925. V. 10.)

Jászai Mari a megdöbbentő, komor fenség arca, a koturnusokban járó heroina, az emberi eszmény földöntúlisága, akinek színészi erejét, hangja zengését - ha ez egyáltalán lehetséges lenne - Vörösmarty hősi hexameterjeihez szeretném hasonlítani. Ő a magyar színpad legklasszikusabb asszonya, aki formáiban változó, de művészi lényében ugyanaz Szophoklésztól kezdve Shakespeare-en, Katonán és Vörösmartyn keresztül egészen a legmodernebb Szomory Dezsőig. Ő a pátosz. Nem a kulisszahasogatás pátosza, hanem a lélekkel és vérrel telített pátosz, a földi élet megszépült hangja, e hangnak magas és tiszta regiszterekbe való emelkedése, amely bármily messziről jön, mégis az asszonyi szív eleven rostjain szűrődik át. E pátosz maga az élet, mert hiszen „a legközönségesebb élet néha olyan patetikus, hogy megáll tőle a szívverésünk”. (Zilahy Lajos: Jászai Mari és Márkus Emília. Nyugat, 1922. 3. szám)

A színészet nem lehet új és régi. A színészet: jó színész, rossz színész és nagy színész. A nagy színész: nagy egyéniség. A nagy színészegyéniség oda áll az emberek elé, patetikusan szaval vagy természetesen cseveg, pózol vagy nem pózol: - van és elragad. A nagy színészre nézve nincs iskola, nincs hagyomány, nincs modernség, csak ő van, ellenállhatatlanul és igézően van. (…)
Jászai Mari belép a színpadra és a közönség figyelme megfeszül. Egy szót sem szólt még és mindenki érzi, hogy történt valami. (…)
Jászai Mari művészetének rejtelmes titka: az a mélységes belső átélés, amellyel minden szerepét élő szimbólummá emeli. A nagy színészegyéniség magára ölti szerepe kosztümjét és új lelki diszpozícióba lép: az átélés, a bele-élés hallatlan intimitásával éri el mindazt, amit az átlagszínész megértő "domborítással" alig hogy megközelít, az egyetlen mély színházi élményt a nagy színész szimbolizáló ösztöne nyújtja. A jó színész azzal hat, hogy mit csinál, a nagy színész azzal, hogy milyen. A nagy színész egy szenvedély teljes átélésével az emberi szenvedély elementárisan ható teljességét vetíti elénk. (…)
Jászai Mari nem "kíséri" a hangsúlyt jól aláhúzott taglejtéssel: az ő beszédének csodálatos zenéje fölöslegessé tesz minden más aláfestést. Ha mégis kirántja karját vagy fölveti fejét: a mozdulatnak szimbolikus jelentősége van: betetőzés és összefoglalás. (Lehel István: Jászai Mari (Ötvenéves jubileumára). Nyugat, 1923. 20.szám)

A színpad nem az élet hű ábrázolása – mondja – a színpad több, mint az élet. Magasabbrendű élet. Az élet java. A jóból és a rosszból a java. A legtöbb, amire az ember képes. Fölemelkedés abba a világba, amelybe vágyunk és amelytől olyan távol élünk. Én mindig arra törekedtem, hogy az embereket fölemeljem abba a magasságba, ahová szerepeim engem is ragadtak. A legigazabbat adtam, azt az énemet, amely a legtöbbet ért bennem. Az voltam a színpadon, aki az életben szerettem volna lenni. Sikereim bizonyítják, hogy az emberek szívesen röpültek velem a megálmodott igazi világba.(Jászai Maritól idézi Janovics Jenő. In: Janovics Jenő: A Farkas utcai színház. Budapest, 1941. Singer és Wolfner. 126-134. o.)

Már halála előtt tizenhárom évvel írja: "Jövök a temetőből. Kis kriptát néztem ki magamnak. Nyugodtabb vagyok, hogy ez rendben van. Ha a vég jön, ne találjon készületlenül. És az én síromra ne gyűjtsék, koldulják a szegény emberek garasait." Más helyen ezt írja: "Sírom építését megkezdték. Elértem oda, hogy nyugodtan tudom várni a beleköltözést. A régi Nemzeti Színház kövei között fogok pihenni." S pár nappal később: "Ma belenéztem a síromba. Már kövezik. Egy marék virágot dobtam bele." (…)
Gyér emlékeimben egy valószínűtlenül egyenes tartású matróna áll előttem, barna bársonyruhában, melynek egyetlen dísze a fehér csipkegallér. A ruha időtlen, zárkózott és kihívó; a divat visszautasítása anélkül, hogy szentimentálisan becézné a múltat, kokettéria és emlékezetnélküli ruha, amely, mint az öreg Toldi Miklós barátcsuhája, csak arra szolgál, hogy betakarja a tagbaszakadt testet és elzárja a világtól. A ruha és megjelenés kívül van az elegancia és ízlés kategóriáin; olyan, mint egy klasszikus allegória: háttértelen és atmoszférátlan, nincs teletüzdelve a múlt, a család és a társaság foszladozó kendőivel, kopottas nippjeivel, olyan csupaszan, olyan kopáran egyéni, tömör, kőkemény redőivel olyan pathetikus, mintha hozzánőtt volna a zord és fenkölt alakhoz. Ha leült, még magasabbnak látszott, mint állva, sohasem dől hátra a karosszékben, amely szempillantás alatt trónussá változott, mindig szemben ült az emberekkel, minden kézmozdulata, minden fejbólintása jelentőségteljes volt és felvonásokra, jelenetekre tagolta az alaktalan társalgást. Királynői volt; inkább az, mint az igazi vagy akár a színpadi királynők, olyan stilizáltan monumentális, mint Hamlet színészkirálynője. Tudtommal a festők és szobrászok az oroszlánt nem ugrásra készen vagy zsákmányát marcangolva szokták ábrázolni, hanem tétlenül, a maga oroszláni mivoltában. Jászai Mari is azokban a szerepekben volt a legjobb, amelyekben csak léteznie kellett, csak körül kellett hordozni a színpadon a maga zárkózott és szimbolikus egyéniségét. (…)
Jászai Mari tragikának született, ami annyit jelent, hogy nem született társaságbeli hölgynek és egyetlen lehetséges kapcsolata a társadalommal az összeesküvés, a titkos szertartás és az extázis.
Emlékirataiban állandóan panaszkodik és úgy ontja magából a gyűlöletet, hogy az olvasó lúdbőrözve összerázkódik. Mindenkit gyűlöl, de legjobban a szép, hervadt, parfümös nőket, mert ő mosószappannal tisztálkodik és nem volt mitől elhervadnia. Soha sem adta magát oda a szerelemnek, csak fogyasztotta a férfiakat, mint az ételt. (…)
Jászai Mari mindenkiről gondoskodik, mindenkit támogat és mindenkit terrorizál, aki a közelébe kerül. A szegény orosz asszonyka, miután hisztérikusan imádta jóltevőjét és állandóan a lábai előtt fetrengett, végül megszökik, mert nem bírja tovább Jászai Mari telhetetlen és zsarnoki jótékonyságát. (Hevesi András: Jászai Mari. Nyugat, 1931. 3. szám)

 
content_bottom
footer